Egy szép nagy templomot kértek tőlem esküvőre a fiatal pár számára.
Nincs mérnöki tehetségem,ez menet közben kiderült.
A munka azzal kezdődött,hogy papíron megterveztem a részeit,a díszítését és az arányaira igyekeztem figyelni.Persze a darabokból sejteni lehetett csak,hogy körülbelül mit fog majd egyben mutatni.
Egyenként kivágtam a nyers tésztából az elemeit és úgy sütöttem meg.Minden jól alakult.Kidiszítettem egytől-egyig,majd elkezdődött az építés.
Egy mézeskalács alapra illesztettem az oldalait,hozzá a tornyot,ami közel sem volt könnyű feladat,majd mikor ráemeltem a tetőt,akkor jöttem rá,hogy azt nagyon elszúrtam mikor megterveztem.A torony felé nem lóghatott túl,ezért hátrafelé túl nagy volt a kinyúlás,nem mutatott jól.
Mit csinál ilyenkor a mester?
Új tetőt sütöttem,újra kicsipkéztem és alig vártam,hogy a helyére helyezhessem.
Elégedetten néztem rá ezután a többnapi munkám végeredményére.
Minden kezdet nehéz,de megbírkózni a feladattal...hát,ilyenkor azt mondom :megérte a fáradozást.
Itt még mindent rendben találtam.Még darabokban, összeillesztés előtt.
A kész templom.
Rózsával akkor futtattam be,mikor már állt.
Levehető tetővel készítettem.A két fél tetőt szalaggal kötöttem össze,hogy leemelhető legyen.
Elölről a cifra kapuval.
Benne sok-sok szív.
